Úgy érzem, az őrület már mardossa az agyamat
Megbocsátaná Isten, hogy gondolkodtam nagyokat 
Az életről, a szelemről, a hibákról
Az átvirrasztott éjszakákon a keserűséges magányról
Mert megnyomorít az érzés, hogy a hajnal nem hoz téged el
Az illúzió édes gyönyöre repít engem az égbe fel
Hallom még a hangodat, pedig nem is vagy mellettem
Érzem az érintésed, mindig, amikor felkelek
Mindenkiben téged látlak, holott távol vagy most is
Bárcsak a tébolyba vezető gondolatok hagynának most itt
Érzem már a változás magamon, a világon,
Üresség lett úrrá mindín nyíló virágon
Mert beléptél, és megbabonáztál egyetlen pillantással
Az alkoholtól bódultan mindent másnak láttam,
Azt hittem egy angyal voltál, de felfogni már muszáj
Hogy nem vagy szent sem ártatlan, de ennél azért kuszább
Hogy ördög lennél váratlan, mert nem vezérelt gonoszság
Nem üldözött tévképzet vagy bármi nemű csalfaság
Nekem már csak árnyék vagy, egy gondolat, egy álom,
Miből felébredek kora hajnal, és nagyon is várom
Hogy illúziók közepette ne higgyek a világnak
Csak veled száljak messze, hogy éljek a hibámnak
Hogy hittem benned, szép mese volt belátom
Csak az fáj, hogy most már látom:
Ő NEM VALÓSÁG!
ŐT NEM TUDOM VALÓRA VÁLTANI!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.